★ ★ ★ ° °xXx EmOtIoNaL & RoCk xXx° ° ★ ★ ★

Versek a Fájdalomról......

Láz...

Átsírtam én az éjszakákat,
a bánat feldúlta lelkemet,
pedig aludni vágytam,
és álmodni Veled.

Most láz égeti testemet,
már lehunynám szememet.
Végleg lehunyni vágyom,
és álmodni Veled.

A hajnal ébren nem talál már,
siratni fognak engemet,
de Te tudni fogod,
hogy csak mélyen alszom,
és álmodom Veled...

Reménytelen szerelem

egy komor este, a hold szürke fénye
tép utat a szomorú, halk sötétségbe;
sikolya hallatszik a sötét árnynak,
midőn szakad szét a gyötrő bánat.

s helyébe eljő, egy sötétebb kor,
hol már kínzó remény sem honol;
egy kietlen pusztaság, ez maradt,
hol nincs több hajnal, csak alkonyat.

e komor sötétben reszketve bújva,
írom végső soraimat újra meg újra;
kezem folyton csak inog, s remeg,
midőn papírra íveli, már kínzó neved.

tudom jól, elrontottam nagyon,
s hiába mondom: nem volt alakalom;
hisz lett volna, csak gyáva voltam
füledbe súgni legbenső vágyam.

most és örökké a másé vagy már,
s engem csak gyötör a kínzó magány;
szívem darabokra tépi a sötétség,
nincs többé remény, nincs többé szép.

most, hogy eljött hát az utolsó alkonyat,
kívánom: testem nyugodjon por alatt;
hisz már nem vagyok senki többé,
érzelmek nélkül, a pusztán dermedek kővé.

A Gondolat

Állok csendben, füzfa tövében,
némaság ordít torkom sötétjében.
Könnyek tépik sebes arcom,
elbuktam a saját harcom.

Szólnék ha tudnék, ha nem fájna,
ha nem lenne már minden hiába.
Térdre rogyva az égre nézek,
átkozom magam amiért még élek.

Fáj a csend és fáj a lét,
megszenvedtem...most már elég!

S fejemben átsuhan a Gondolat,
mit egy hang belül egyre csak mondogat.
Hörgö szavaimat elfújja a szél,
zihálva kérdezem: ez ennyit megér?

De túl késö a válaszra várni,
szívembe nem lehet több sebet vájni.
Feladom végleg, tovább nem bírom,
a Gondolat visszaszáll, s látom már a sírom.

Az út kettéválik

Szíved elnegedi szerelmét,
Mert a remény is elveszett,
Két lábad félve utána lép,
De hagyd ! Ő téged szeretett.

Elhagyott, pedig neki is nehéz,
S egy pillanat alatt két szív megszakadt,
Már nem fogja egymást a két kéz,
Csak az emlék ami megmaradt.

Nem érzed a lelked társát,
Mert már nem vagytok egyek,
S nem érzed féltő karját,
Hiszen, mindketten más felé mentek.

Az út előttetek ketté válik,
Mosolyogva elmész mellette,
S szemedben könny csillámlik,
Mert szíved még mindig őt szerette...

Mi elmúlt, már vissza nem hozható...

Én is voltam egyszer boldog, nagyon rég...
Oh, ha újra önfeledten nevetnék!
De szívemben nem lakik most boldogság,
Pedig ízét oly szívesen kóstolnám!

Én is voltam egyszer boldog, de elmúlt...
Ajkamon a vidám kacaj elnémult.
Gyászos csend kíséri most már lépteim,
S néma szívem egyszer-egyszer csendben sír.

Várni...

Csak ülsz és várod. Olykor kitárod a karod,
szemedből boldog álmok édes derűje árad,
lelkedről lepkeszárnyon peregnek a dalok,
fiatal vagy és remélsz és harmatos a reggel.

Csak ülsz és várod. Előbb békén, majd egyre jobban
a szíved néha-néha hangosabban dobban,
hogy nyílik már az ajtó, hogy jönni fog feléd; és
ajtód előtt kopog! majd újra halkul a lépés.
Riadt szemedben némán fakul a ragyogás
s ajkadról tört virágként hervad le a mosoly.
Még biztatod magad, hogy jönni fog talán,
de két karod ernyedten mégis öledbe csuklik,
szemedből könny után könny törületlen szivárog,
s míg ülsz ajtód előtt és azt hiszed, hogy várod,
szívedről cseppek hullnak, megannyi vérző kláris,
már nem bánod, hogy nem jön, már nem bánod, ha fáj is
és nem bánod, hogy közben lassan leszáll az éj.

Fáj, hogy messze vagy

Ma fáj, hogy messze vagy.
Úgy lehajtanám öledbe fejem!
Kérném, hogy itt maradj,
míg elcsitul bennem az érzelem.

Megfognám a kezed.
Tenyeremben tartanám ujjaid,
s megsúgnám - csak neked -,
hogy énbennem miféle vágy lakik.

Megcsókolnám a szád.
Szerelmet adni -látod?- szép dolog…
Nincs bennem semmi vád,
mert te ott vagy, amíg én itt vagyok.