Sebek
Úgy fáj az élet,
S fájnak az évek.
Éget minden tett,
Mely emlékeddé lett.
Kezeden sok seb,
Sosem gyógyul meg.
S a fájdalom édes,
téged csak ez éltet.
Merengve nézed
kicsorduló véred.
Felszabadít, érzed,
S megnyugszol szépen.
De ennyi nem elég!
Tudod, hogy kell még.
Jön még egy vágás,
Segélykiáltás,
Kezeden még egy
Nem gyógyuló heg.
Miért?
Az élet rövid és nehéz,
Miért, mondd, mért van ez így?
Olyan nehéz elviselni,
A világgal szembemenni.
Oly rövid és mégis hosszú,
Bűneinkért ez a bosszú.
De aki semmit sem vétett,
Annak mért szörnyű az élet?
Csak állsz ott és nézel körbe,
Mint egy összetört tükörbe.
Körülötted bűn és halál,
Az ember rosszabb, mint a patkány.
És te zokogva elrohansz,
Mit láttál, nagyon felkavart.
A sötétben ülsz egyedül,
A fájdalomtól menekülsz.
Érzed, hogy kéne valaki,
Ki a szívedet tölti ki.
De elmúlt, akit szerettél,
S a szeretet még mindig él.
Tudod, rád vár csak a halál,
Neked többé nincsen határ.
Állsz ott, kezedben a késsel,
És a sötétséget nézed.
Az élet rövid és nehéz,
Miért rövid, s mért nehéz?
Lassan eljön a pirkadat,
De a szenvedés megmarad.
Őrá gondolsz behunyt szemmel,
Kit szerettél, de ő elment.
Fekszel, melletted a késsel,
Az égen piroslik a véred.
A könny
Egy könnycseppet látok a szemedben csillogni,
Ott ült le a nap csinosan villogni.
Sok minden fakaszthat egy ilyen könnycseppet,
Vagy öröm vagy bánat ereszthette el.
Tán öröm és boldogság fakasztotta azt,
Mint zöldülő rügyet a vidám tavasz.
De ha tévedek, és a bánattól sírsz,
Az borzasztó bánat, mitől megszakad a szív.
Van rá vajon gyógyír, mi meggyógyitja azt?
Hisz’ tél után is várjuk mindig a tavaszt…
Bárminek a könnye, itasd fel gyorsan!
Ne nézzen másba a nap, csak sugárzó arcodba.
De a Nap szép lassan mégiscsak lenyugszik,
A bánat is, öröm is, lassan lecsillapodik.
És a Nap már végleg eltűnt a messzi hegyek mögött,
Néma a sötétség, mi ideköltözött.
A szenvedés
Éget, mardos, gyilkol, öl,
Keserít, üt, ver, gyötör.
Az égető kín átjárja testem,
Végeláthatatlan, pusztító gyötrelem.
Nincsen itt öröm, boldogság,
Sosem jön el a rég várt feloldozás.
Köznépi ember, halld dalom,
Meggörnyeszt a keserű hatalom.
Sötét démonok keringnek körül,
Ebbe már mindenki rég beleőrült.
Hiába várunk már a szabadságra,
Nem repülünk, mint a madár, ágról ágra.
Nem dalol a rigó sem, minden fekete,
Bármi szép volt, már rég elveszett.
Örökkön-örökké, míg a világ világ,
Emberként elfogadjuk az emberek sorsát.
A remény már régóta el van feledve,
Csak a bánat az, mi elfeledhetetlen.
Csak az élhet tovább ki tud még szeretni,
Mert szeretet nélkül lehetetlen élni.
Szülinapodra
Eljött végre ez a nap,
Ünnepeled magadat.
Gyorsan telnek el az évek,
Ez a napod mindig szép lesz.
Most még izgatottan várod,
Később pokolra kjvánod.
Most még üde, s fiatal vagy,
Sajnos üres még az agyad.
Évek múltán bölcsebb leszel,
Eme verset előveszed.
És majd mosolyogva nézed:
Fiatalság szép emléke.
Jóbarátod neked írta,
Nevetve, de néhol sírva.
Sok emléket felébresztett,
Valamire emlékeztet:
Hiába légy ősz és ráncos,
Fejed alatt ott a vánkos,
Verhet eső és zivatar,
De mindig maradj fiatal!
Lelked sose öregedjen,
De mindenki ünneeljen.
Születésednek szép napján
Jó sok ajándékot kapjál!
*ezt a verset az egyik legjobb barátnőmnek írtam a 15. szülinapjára*
A zivatar
Szürkül az ég és gyűlnek a felhők,
Lassan csepegve megered az eső.
S ha szemed egyszer az esőre téved,
Téged is mardosó keserűség éget.
Az eső zuhog, a vihar tombol,
Bánatos szemedből a könny is kicsordul.
Szemedet a könnytől nem látja senki,
El akarsz bújdosni, elmenekülni.
Vársz a csodára, a szivárványra,
Szörnyű bűneid megbocsátására.
Ázik a táj és az eső csak szakad,
Fájdalmas búból gyűlölet fakad.
esik az eső, mint egy szürke fátyol,
Nem látni semmit a szomorú tájból.
Süvít a szél és villámok cikáznak,
Gyűlöleted hálót szőtt az egész világra.
Kinézel a fákra, még egyszer, utoljára,
Szemed rátéved egy kósza szivárványra.
Felhőkön tör át a Nap fényes ága,
Lelkedből a dühöt lassan felszárítja.
Csak a vakító Nap és a kék ég marad,
Mosolyog a szemed, s a szád már kacag.
Húgomnak
Néhány éve megszülettél,
Nem akartam, mégis jöttél.
S mégis izgatottan vártam,
Két szemedet végre lássam.
Egy szép napon előbújtál,
Kopasz, pici, ráncos voltál.
Én mégis szépnek láttalak,
Karjaimban tartottalak.
Hogy dobban a kicsi szíved,
Én is éreztem veled.
S most is érzem, mikor este,
Nem engeded el a kezem.
Tudom, néha összeveszünk,
S egymás agyára megyünk.
Tudom, néha megbántalak,
Bocsásd meg, ha bántottalak!
Te majd mindig felnézel rám,
És én majd mindig vigyázok rád.
Nemsokára felnőtt leszel,
Hisz az idő gyorsan száll el.
Akárhová visz a szél,
Az arcod mindig bennem él.
S ahogy dobban az én szívem,
Ugyanúgy fog majd a tied.
Mert mi összeköt veled:
A testvéri szeretet.
Mi lesz?
Mi lesz velünk, ha elmegyünk?
Elfeledve porrá leszünk?
Mi lesz velünk, ha meghalunk?
Tényleg mindent itt hagyunk?
Mikor lesz a gyászom könnyebb?
Mikor elfogytak a könnyek?
De még jönnek, de még vannak,
Földre hullva veled halnak.
Az égbolt is téged sirat,
Záporoznak tüzes nyilak.
Egyedül akarok lenni,
Közben mégis veled lenni.
Mi lesz most, hogy nem vagy velem?
Lassan lehunyom a szemem…
Mi lesz, hogyha nem nyitom ki?
Veled fogok akkor menni?
Mi lesz, mikor te már nem vagy?
Hiszen minden miattad van…
Mi lesz, miután nem leszel?
A felhők fölött angyal leszel?
Mi lesz akkor, hogyha elmész?
Lesz nélküled valami szép?
Lesz még akkor öröm nekem?
Mi lesz velünk? Mi lesz velem? |